Napba forrva, holdba hullva

„Mindenkinek az Isten diktál"
                              (Mezey Katalinnak, az ő szavaival)

Érik a cseresznye, érik az élet.
Az élet nem éden. Az élet:
egyenlőtlen erők egymásnak feszülése
melyben a legkisebb gyermek vívja a várat.
Az asszonyokat férfias küzdelemre fogja
a férfiak karjába pólyásbabákat csempész – 
elvesz, told erőt, ellenállást
és érleli a testet, a lelket
az igéket, igazainkat
tévedéseinket
cseresznye mellett a meggyet – 
megszenteli pogány zabolátlanságainkat
megkoronázza gyászunkat, veszteségeinket
míg érik a kertben a cseresznye, a meggy.

Terem, termel az élet
tűnődik rajtunk, mialatt
mi elviselünk, megbocsátunk
elengedjük a sajgásokat
elengedjük a hiteltelen hihetőt
és kőszoborrá farag bennünket
a lágy idő, a karcos idő
a szükség és a fölöslegek
mindent egy kosárba gyűjt
a bennünket vetkező sors
hogy még egy mondattal megtoldjuk
elszánásainkat
felfogjuk a másik zuhanását
letöröljük arcáról 
a könyörtelen visszavonhatatlant.

Érik a cseresznye, füge bimbózik
lázad idegen otthonában.
Megvívott időnket sorba rakjuk
a roskadozó polcokon.

Csillagközi futár föltöttünk 
                      (Dobai Péter űrsétája)

Lehet, hogy három isten küldte:
Születés, Halál és Öröklét – 
leváltatlan remény jegyében.
Így vándorol, Atlast idézve,
hiszen nekünk a Föld az Otthon.
A hármas egység génspirálja
látatlan láncot von magával
az űrsötétség tengerében.
Üzen, beolt, szemléli létünk
és elsüvít az éjben. Éber
évmilliárdok sűrűsége
mit közöl emberi szívünknek?
Hogy végtelen az anyag léte
a csillagzáporos sötétben?
Három „I” Atlas áll a képen.
Többet tud, mint bölcsőnk, a bolygó,
többet látott. Az űrteleszkóp
vak képernyő sötét szobában, 
világtalan szempár az éjben.

Napba forrva, holdra hullva 
                       (Máté Máriának és a Dobai Péternek)

„Lenni vagy nem lenni”? –
Holdra zuhanón
Napba roskadón
kiterjesztett szárnnyal?...

Árnyak fészkén, kutak hideg éjén
csillagkapuk bejáratánál
cerberusok vonítása mellett – 
„lenni vagy nem lenni”? – 
kifeszített szárnnyal
Napba zuhanással.

Felkelnek a bolygók, iramodnak
sorsunkba ékelődve programoznak
mindhalálig vonszolódnak
velünk. Akarni ki akarja
ki akarta ezt a törvényt
ezt a jogot ki szabta rájuk, ránk?
Kitárt szárnnyal, mint lelkünk viharával
át óceánokon, át földrengésen, vulkánokon
gravitációs örvényeken – ki akarta
ki akarja velünk?

Holdra hullva
Napba forrva
kiterjesztett szárnnyal, égő vitorlával...